Kocsis Erika kiállítása elé
Ezt a bevezetőt bármivel kezdeném, nem jöhetnék ki rosszul belőle. Attól kezdve, hogy Erit milyennek ismertem meg, hogy művészetében hogyan fejlődött, addig, hogy ma miért tartom fontosnak művészi tetteit, végül ugyanoda jutnék: minden kétséget félresöprő dicsérő szavakhoz. Így akár egy kis sajátos műelemzéssel is kezdhetem, elnézést kérve, hogy a magam szemléletét kényszerítem a tisztelt közönségre Eri egyik, vagyis két hasonló, itt látható festményét nézve.
A méret: kb. 70x100cm, de a pontos számoknak ez esetben nincs jelentősége.
Az alaptéma és talán egyben a megfejtenivaló szüzsé: kapor köteg, de ez is majdnem mindegy.
A technika: krétarajz, de ennek sincs olyan nagy fontossága.
A datálásban csak az a lényeges, hogy a kép egy nehéz évben készült.
A munkamódszert illetően annyit tudok leolvasni a képről, hogy relatíve lassú volt, keresgélő, óvatos, ugyanakkor a legtöbbször ösztönös és belefeledkező.
Az eredeti motiváció alig tisztázott. A képből, akár csak nagyjából is, nehezen silabizálható ki. Háttér-információként annyit lehet tudni róla, hogy a festmény elviselhetetlenül zaklatott, nehéz kilátásokkal és aggodalmakkal, gyötrő várakozással teli lelki állapotban alakult ki. A festés tevékenysége maga volt az, ami a romboló idő elviselését szolgálta valahogy úgy, hogy kilépést jelentett az időből.
Az eredmény: időn és térbeliségen túli káprázatos, örökkévaló lebegés lett. Némileg hasonlóan, mint az absztrakt expresszionisták színmezőin, és fröcskölt felületein, Tóth Menyhért sugárzó fehérein, vagy Veszelszky Béla rezgő képmezőin, de mégis másként. Finomsággal és bonyolítással lassított a kép felfedezhetősége, azaz nehéz a képfelületet áttekinteni. Ám a kaotikusnak tűnő jelrendszer mátrixába derengő, halvány centrumokat ágyazott be a művész. Ezek az én olvasatomban reményt és életet jelentenek.
Mindebből látható, hogy Eri a képeivel első látásra nem könnyíti meg a néző dolgát. Más képein elidegenítő textúrákat, vonásokat épít a kompozíciókba. Az ábrázolást tekintve sokszor a felismerhetőség határán egyensúlyoz. Nézőpontjai gyakran extremitásba hajlanak, amennyiben mikro- és makroszkopikusak egyszerre, vagy különleges fényviszonyokat, szokatlan, alig ismert időpontokban és helyzetekben láttató illúziókat tár elénk. Izgalmas, ritkán tapasztalható térbeliséget teremt. Általában pedig mozgást érzékeltet jól felismerve az univerzum alaptermészetét. Így érzünk festményein kibomlást, áramlást, zuhanást, vagy megtorpanást, áttörést és burjánzást, de sohasem dermedt állandóságot. Színhasználata átlelkesített, sőt minden ecsetvonása is személyes, lélekkel teli. Szimbolikája sejtelmes, talányos. Kísérletező technikai hozzáállása a térbeliséget erősítő kollázs textúráktól a vegyes anyaghasználat más megnyilvánulásaiig tág körben megjelenik. Sokszor a grafikai, a pasztózusan festői, a lazúrosan lebegő, és a reliefszerű eszközöket rétegzi egymásra. Ez a szabad kutató ösztön teszi képfelületeit sok esetben egyenetlenné, ami az egész munkásságot nézve is jellemzőnek tűnhet. Képről képre járva nehéz egyértelműen dekódolható viszonyítási pontokat találnunk, a biztos megértést segítő, a munkásságon átívelő festői akaratot felfedeznünk. Meg kell érteni: itt Titkokat kapunk evidenciák helyett, általános figyelmeztetést, hogy szerények legyünk a világ és benne önmagunk megismerhetőségét illetően, valamint példázatokat a rajtunk is áthullámzó, bennünk is rezgő nagyvilág gyönyörködő, rácsodálkozó, kíváncsian nyitott megfigyelésére.
Ez a tiszteletre méltó szerénység nem csak az egyes képek üzenetében látható, hanem Eri teljes festői pályafutásának felvállalt jellemvonása. Csendesen, egyedül dolgozik, alig mutatja meg valakinek a munkáit. Nem küszködik nagy sikerekért. Szégyenlősen nyilatkozik a rá vonatkozó kérdésekről, ha egyáltalán elhangzanak ilyenek néha. „Csak” dolgozik. Nem tűz ki nagyravágyó célokat, nem összegez, nem érdekli a képzőművészet piaca, nincs véleménynyilvánítási kényszere (szerencsére még akkor sem, ha könyvet ír)… „Csak” figyel és fest. Valahol tudja, hogy ha nem küzd másokkal, akkor is győzhet. Ha nem akar újat teremteni, csak akkor sikerülhet igazán újítóvá válnia. Ha nem ragaszkodik a kérdések megválaszolásához, a válaszok maguktól fogják megtalálni. Tudja, hogy a legnagyobb dolgok csendben születnek.
Legyünk jó nézők! Engedjük magunkat elvarázsolni, hogy Kocsis Erika képei által tapasztaljunk meg egy sötétben is virágzó új, titkos dimenziót!
(Miksa Bálint festőművész megnyitó beszéde. Elhangzott 2018. november 17-én a perbáli plébánián.)