Szerző: akos

Kategóriák
Írások

Bemutatkozás

  • Bejegyzés szerzője Szerző: akos
  • Bejegyzés dátuma 2022.10.01.
  • Ragadós bejegyzés

Születtem Zalaszentgróton, 1970, április elsején.

Általános iskola után Herenden tanultam porcelánfestést két évig.
Budapesten a Képző és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségiztem, könyvműves szakon.

Iskola után a Lengyel Kultúra Házában grafikusként dolgoztam, majd a Hajógyári szigeten egy díszletgyártó cég alkalmazottjaként.

Öt évig Molnár Sándor festészeti előadásait látogattam, és bár csak hallgattam az előadásait, hagyományos értelemben tanítványa nem voltam, mesteremnek mégis őt tartom.

Közben Zalaszentgróton nyári alkotótábort szerveztem festőkkel és szobrászokkal.

Három évig működött kezdeti formájában és erős, meghatározó élményanyagot hozott.

Később Lelkes Márk szobrászművész vitte tovább, szervezte újjá, és Villa Negra néven ma is élő művészeti társaság.

Ezekben az években sokat utaztunk, volt szerencsém látni Szicília őrült magas egét (ahogy Csontváry a jegyzeteiben bemutatja), és Hollandia alacsony egét, ahol egész nap rohannak a felhők. Mindegyik utazás egyben tanulmányút is volt a festészethez, bármelyikre szívesen gondolok vissza!

Ezekben az években leginkább alkalmi munkákból éltem, rajzoltam újságoknak, rajzoltam képeslapokhoz Budapest nevezetességeit, őszapó kaktuszt és vicces sünöket.

Rövid ideig voltak tanítványaim, és bár nem érzek magamban tanári vénát, néhányukra a mai napig büszke vagyok.

2004-ben férjemmel Perbálra költöztünk, azóta itt élünk.

Nyolc évig végeztem önkéntes munkát a budakeszi Korányi kórház hospice osztályán. Az itt megélt találkozásokból írtam egy könyvet, Mint a feketeszeder címmel, 2017 márciusában jelent meg.

Festészettel foglalkozom most is legtöbbet és legszívesebben.

Négy csoportos kiállításon szerepeltek képeim, és volt három önálló kiállításom.

Munkám leginkább Columbóéhoz hasonlít, keresek, kutatok.

Keresem egy ma lehetséges gondolat formáját, kutakodom a színek világában.

Vagy mint a vadlibák, akik atmoszférikus összhang által tájékozódnak.

Hát így. Columbó és a vadlibák. Hm. Nem rossz!

I was born in Zalaszentgrót, Hungary on 1st April, 1970.

After finishing primary school, I studied porcelain painting in Herend for two years.

I graduated from the Secondary School of Visual Arts in Budapest, specializing in bookbinding and book design.

Following my studies, I first worked as a graphic artist in the Polish Institute, then I was employed by a set designer company in Óbuda Island.

I attended the painting lectures of Sándor Molnár for five years, and even though I only listened to his lectures, I was not one of his students in the traditional sense, I still consider him as my master.

In the meantime, I organised creative summer camps in Zalaszentgrót involving painters and sculptors.

These camps operated for three years in their initial form, and provided a strong, defining experience.

Later sculptor Márk Lelkes took the camp over, reorganised it, and it still exists as an art society under the name Villa Negra.

During these years we travelled a lot, I had the chance to see the crazy high skies of Sicily (as Csontváry describes in his notes) and the low skies of the Netherlands, where clouds rush all day long. Each of these trips was also a study trip for painting, any of which I fondly remember and cherish.

In those years I mostly lived from casual jobs, drawing for newspapers, drawing postcards of Budapest landmarks and drawing “old man cactus” and funny hedgehogs.

For a short period of time, I also had students, and although I don’t have a teaching vein, some of them I am proud of to this day.

In 2004 I moved to Perbál with my husband, where we have been living ever since.

I did voluntary work for eight years in the hospice ward of Korányi Hospital in Budakeszi. Based on my encounters there, I wrote a book entitled Mint a feketeszeder (Like a blackberry), published in March 2017.

But painting is still what I do most and enjoy the most.

My paintings have so far been shown in four group exhibitions and three solo exhibitions.

My work mostly resembles that of Columbo: I search and explore.

I search for a form of an idea possible today, exploring the world of colours.

Or like wild geese, orienting themselves by atmospheric harmony.

There it is. Columbo and wild geese. Not bad!

Kategóriák
Írások

10 kicsi katarzis – Lelkes Gergely kiállítására

“…új eget alkotnak a gondolatok, új firmamentumot és új erőt, amelyből új művészetek folynak…”. “…aki magára vállalja egy dolog elvégzését, új eget alkot az neki, és ebből ered az a mű, amelyet el akar végezni.”

Szeretettel köszöntök mindenkit! Paracelsusnak ezt a két mondatát gondoltam bedobom egyből a mély vízbe, hadd ússzon itt közöttünk! Izgalmas ez a két mondat, akármit is jelentsen az, hogy “új eget alkotni”, és akármit is jelentsen az, hogy “új művészetek”. Ideillőnek  gondolom, ahol most Gergő 10 vázlatrajzát láthatjuk. Különös műfaj a vázlat. Miért készül? Mit akarunk vele? Van úgy, hogy csak 5 percünk van és csak egy emlékeztetőre futja. Pár vonallal lefirkálunk valamit, amiről úgy érezzük, hogy később fontos lehet. Aztán van olyan is, hogy ráírunk egy P betűt, mint piros, vagy S, mint sárga. Festményvázlat. De persze készülhet színekkel,ceruzával vagy tollal, füzetbe, vagy fecnire…    Lehet olyan is, hogy egy pár centis valamit rendesen, tónusokkal kidolgozunk, aztán ott marad a papíron, mint valami kérdőjel. Lehet sokféle. 

Ünnepélyesnek érzem a pillanatot, mikor az ember elindít egy vázlatrajzot.  A kiállítás címe is visszaigazolja ezt: 10 kicsi katarzis. És nem úgy ünnepélyes, mint a festménynél, nem szertartásosan. 

A festménynél, mondjuk ha a vászon felfeszítésétől kezdve nézzük, jön a gondos alapozás, festékek, festőszer előkészítése, szellemi-lelki rákészülés, önmagunk kiüresítése. Én mindig nézegetem egy ideig az üres vásznat, barátkozom a mérettel, elképzelem a képet. Valamit, aminek csak az esszenciáját tartogatjuk magunkban, élményeket. Egy szín felhangolása mennyi kínlódással jár a gyakorlatban, de most még könnyedén odaképzeljük a fehér vászonra vetítve, tökéletes formai megoldásban. Jóleső játék, soha nem hagyom ki. És aztán az első ecsetvonások, később a hosszú, nehéz építkezés. Sokáig lehetne beszélgetni róla. 

Ezt a kitérőt azért tettem, hogy érzékeltesse, mennyire más a vázlat  esetében. Ez utóbbinál az ünnepi pillanat többnyire hirtelen-furcsán jelenik meg, minden előjel nélkül. Tesszük a mindennapi teendőinket, néha gépiesen, monoton. Nincs is túl jó kedvünk, az idő is szürke. Talán Gergő is erre gondolt, mikor a lap szélére lejegyezte, hogy “ legtöbbször nincs időm nézni. Csak a tekintetbe rekedt hiányérzetig jutok.” 

Ki ne ismerné közülünk ezt az érzést, mikor “felszabadítatlan, befalazott, unalommal eltorlaszolt minden!”? 

De ha van egy fél óránk, ez hátha pont elég ahhoz, hogy lejegyezzük egy fa erővonalait. Nézzük még egy kicsit, látásunk lassan megváltozik, a szemeink kezdenek gondolkodni. A figyelem kihegyeződik. 

Ahogy P. Klee mondta: “sétálni visszük a vonalat”. Ekkor lesz a pillanat ünnepélyes. Nincs idő bőbeszédűnek lenni, nem is az a cél. Ezért igényel fokozott éberséget tőlünk. És megtörténik a csoda: ami az imént még szürke volt és unalmas, az most szinte kivirágzik, megállíthatatlanul árad, kiteljesedik. Milyen andalító boldogság! 

Bruno Schulz szavaival : “a világ lobbanó szépségének e váratlanul feltűnő látomása”   És még egy idézet tőle: “ Lehet valamely történés eredetét és saját eszközeit tekintve szegényes és kicsiny, de szemünkhöz közelítve mégis végtelen, sugaras perspektívát tárhat fel előttünk, éppen azért, mert egy magasabb lét iparkodik általa kifejezésre jutni, csillog ki belőle ragyogva. “ 

Ő ugyan történésről beszél, de ha mi látványra gondolunk, lényegét tekintve ugyanaz.

Megszületik egy rajz: Hangsúlyspirál. Amire ha  legközelebb ránézünk, lehet, hogy a csillagos ég jut eszünkbe róla, vagy a fecskék röpte, ahogy a levegőbe különös térhálót rajzolnak.  Molnár Sándor hívta fel figyelmünket az ilyesfajta azonosságra.

Gergő nem a mindenáron való megnevezésben (utánzásban) hisz, hanem  Mészöly Miklós  megfogalmazásával élve: “ a megközelítés, a közellét fokozásának lehetőségében. Számíthat a kiegészítésekre, a mi önkéntes, vagy a kép sugalmazott kiegészítéseire.”

Kicsi, papírsárkány- szerű rombuszokat, nyilakat, háromszögeket vág ki a térből, picit arrébb mozdítja, az egyik fekete lesz, az ott maradt hiány fehér. Feszültséget kelt köztük: a sötét követelődzőbb, sürgető, a világos szándéktalanabb. Aztán egy vékony úton, vagy folyosón tereli tovább gondolatainkat, itt-ott egy érzelmi csomópontot megjelöl.

Másik rajzon csak vonalakkal építi a teret. Keményebben, sziklás fal érzetét keltve.

Megint másik, a kezes, viszont már lágy. Lágy a kéz, a mozdulat, a kéz alatt gubbasztó kerek forma, mint valami puha kis állat, úgy gömbölyödik.   Megint másik rajzon: üres szoba, lapokból álló. Üres lapok a falak, a padló lap, az ablak lap. A függöny is az, kicsit elmozdulva látni engedi, hogy mögötte folytatódik a tér. Valami alig fény pislákol, jobbra fent kerek tárgyak.  Kis rend. Fertályóra. Pár  perc nyugalom.  A bal alsó sarokból valami búgócsigaszerű furcsaság bepörög a képbe, hogy unalmas azért mégse legyen! És ennyi elég is. Nem unalmas.

Gergőnél a rajzok világa valahogy mindig felépül.  Ami számomra különösen szerethetővé teszi, hogy nem akar szép lenni. Ettől lesz az az érzésem, mintha friss levegőt szívnék.  “ Új formák és rendképletek kihívása.”   Ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy a téma is új.  Az esti terünk témája réges-régi: a szeretett asszony pihen, mert este van. A kép hangulata meghitt, de nem bezárkózó.

Jobban belegondolva  rajzaink témája legtöbbször régi: emberek ülnek vagy állnak valahol a térbe vetve, ház, domb, fa, víz, egy fatörzs erezete, vagy egy furcsán vetülő árnyék. A fényről nem is beszélve! Vagy mégis! Beszéljünk róla még egy B.S. idézet erejéig: “ Szobám ablaka, csordultig telve éggel, duzzadozott e vég nélküli szárnyalásoktól, és kiáradt a függönyre, melynek két szárnya lángban állva, füstölve tüzesen omlott alá, mint arany árnyak, mint gyűrűző levegőrétegek remegése. A szőnyegen rézsútos, égő négyszög hevert, hullámzó fényű, s nem tudott elszakadni onnan.  Ez a tűzoszlop lelkem mélyéig felkavart…” 

Milyen jó ez!  És ez az én javaslatom: hagyjuk magunkat felkavarni (ha lehet, a lelkünk mélyéig!), és szülessenek belőle művek! 

A záró gondolatot megint Paracelsustól idézem, egyrészt a keretes szerkezet kedvéért, másrészt mert olyan biztató. Így szól:  

“….és képes arra a természetes fényben megjelenő hatalom, hogy az ember gondolatai csodálatos dolgokat cselekedjenek!”

(Kocsis Erika megnyitó beszéde. Elhangzott 2012. szeptemberében a „Zseb cafe” kávéházban)

Kategóriák
Írások

Sötét virágzás

  • Bejegyzés szerzője Szerző: akos
  • Bejegyzés dátuma 2022.10.01.
  • Ragadós bejegyzés
Kapor

Kocsis Erika kiállítása elé

Ezt a bevezetőt bármivel kezdeném, nem jöhetnék ki rosszul belőle. Attól kezdve, hogy Erit milyennek ismertem meg, hogy művészetében hogyan fejlődött, addig, hogy ma miért tartom fontosnak művészi tetteit, végül ugyanoda jutnék: minden kétséget félresöprő dicsérő szavakhoz. Így akár egy kis sajátos műelemzéssel is kezdhetem, elnézést kérve, hogy a magam szemléletét kényszerítem a tisztelt közönségre Eri egyik, vagyis két hasonló, itt látható festményét nézve.

A méret: kb. 70x100cm, de a pontos számoknak ez esetben nincs jelentősége.

Az alaptéma és talán egyben a megfejtenivaló szüzsé: kapor köteg, de ez is majdnem mindegy.

A technika: krétarajz, de ennek sincs olyan nagy fontossága.

A datálásban csak az a lényeges, hogy a kép egy nehéz évben készült.

A munkamódszert illetően annyit tudok leolvasni a képről, hogy relatíve lassú volt, keresgélő, óvatos, ugyanakkor a legtöbbször ösztönös és belefeledkező.

Az eredeti motiváció alig tisztázott. A képből, akár csak nagyjából is, nehezen silabizálható ki. Háttér-információként annyit lehet tudni róla, hogy a festmény elviselhetetlenül zaklatott, nehéz kilátásokkal és aggodalmakkal, gyötrő várakozással teli lelki állapotban alakult ki. A festés tevékenysége maga volt az, ami a romboló idő elviselését szolgálta valahogy úgy, hogy kilépést jelentett az időből.

Az eredmény: időn és térbeliségen túli káprázatos, örökkévaló lebegés lett. Némileg hasonlóan, mint az absztrakt expresszionisták színmezőin, és fröcskölt felületein, Tóth Menyhért sugárzó fehérein, vagy Veszelszky Béla rezgő képmezőin, de mégis másként. Finomsággal és bonyolítással lassított a kép felfedezhetősége, azaz nehéz a képfelületet áttekinteni. Ám a kaotikusnak tűnő jelrendszer mátrixába derengő, halvány centrumokat ágyazott be a művész. Ezek az én olvasatomban reményt és életet jelentenek.

Mindebből látható, hogy Eri a képeivel első látásra nem könnyíti meg a néző dolgát. Más képein elidegenítő textúrákat, vonásokat épít a kompozíciókba. Az ábrázolást tekintve sokszor a felismerhetőség határán egyensúlyoz. Nézőpontjai gyakran extremitásba hajlanak, amennyiben mikro- és makroszkopikusak egyszerre, vagy különleges fényviszonyokat, szokatlan, alig ismert időpontokban és helyzetekben láttató illúziókat tár elénk. Izgalmas, ritkán tapasztalható térbeliséget teremt. Általában pedig mozgást érzékeltet jól felismerve az univerzum alaptermészetét. Így érzünk festményein kibomlást, áramlást, zuhanást, vagy megtorpanást, áttörést és burjánzást, de sohasem dermedt állandóságot. Színhasználata átlelkesített, sőt minden ecsetvonása is személyes, lélekkel teli. Szimbolikája sejtelmes, talányos. Kísérletező technikai hozzáállása a térbeliséget erősítő kollázs textúráktól a vegyes anyaghasználat más megnyilvánulásaiig tág körben megjelenik. Sokszor a grafikai, a pasztózusan festői, a lazúrosan lebegő, és a reliefszerű eszközöket rétegzi egymásra. Ez a szabad kutató ösztön teszi képfelületeit sok esetben egyenetlenné, ami az egész munkásságot nézve is jellemzőnek tűnhet. Képről képre járva nehéz egyértelműen dekódolható viszonyítási pontokat találnunk, a biztos megértést segítő, a munkásságon átívelő festői akaratot felfedeznünk. Meg kell érteni: itt Titkokat kapunk evidenciák helyett, általános figyelmeztetést, hogy szerények legyünk a világ és benne önmagunk megismerhetőségét illetően, valamint példázatokat a rajtunk is áthullámzó, bennünk is rezgő nagyvilág gyönyörködő, rácsodálkozó, kíváncsian nyitott megfigyelésére.

Ez a tiszteletre méltó szerénység nem csak az egyes képek üzenetében látható, hanem Eri teljes festői pályafutásának felvállalt jellemvonása. Csendesen, egyedül dolgozik, alig mutatja meg valakinek a munkáit. Nem küszködik nagy sikerekért. Szégyenlősen nyilatkozik a rá vonatkozó kérdésekről, ha egyáltalán elhangzanak ilyenek néha. „Csak” dolgozik. Nem tűz ki nagyravágyó célokat, nem összegez, nem érdekli a képzőművészet piaca, nincs véleménynyilvánítási kényszere (szerencsére még akkor sem, ha könyvet ír)… „Csak” figyel és fest. Valahol tudja, hogy ha nem küzd másokkal, akkor is győzhet. Ha nem akar újat teremteni, csak akkor sikerülhet igazán újítóvá válnia. Ha nem ragaszkodik a kérdések megválaszolásához, a válaszok maguktól fogják megtalálni. Tudja, hogy a legnagyobb dolgok csendben születnek.

Legyünk jó nézők! Engedjük magunkat elvarázsolni, hogy Kocsis Erika képei által tapasztaljunk meg egy sötétben is virágzó új, titkos dimenziót!

(Miksa Bálint festőművész megnyitó beszéde. Elhangzott 2018. november 17-én a perbáli plébánián.)