“…új eget alkotnak a gondolatok, új firmamentumot és új erőt, amelyből új művészetek folynak…”. “…aki magára vállalja egy dolog elvégzését, új eget alkot az neki, és ebből ered az a mű, amelyet el akar végezni.”
Szeretettel köszöntök mindenkit! Paracelsusnak ezt a két mondatát gondoltam bedobom egyből a mély vízbe, hadd ússzon itt közöttünk! Izgalmas ez a két mondat, akármit is jelentsen az, hogy “új eget alkotni”, és akármit is jelentsen az, hogy “új művészetek”. Ideillőnek gondolom, ahol most Gergő 10 vázlatrajzát láthatjuk. Különös műfaj a vázlat. Miért készül? Mit akarunk vele? Van úgy, hogy csak 5 percünk van és csak egy emlékeztetőre futja. Pár vonallal lefirkálunk valamit, amiről úgy érezzük, hogy később fontos lehet. Aztán van olyan is, hogy ráírunk egy P betűt, mint piros, vagy S, mint sárga. Festményvázlat. De persze készülhet színekkel,ceruzával vagy tollal, füzetbe, vagy fecnire… Lehet olyan is, hogy egy pár centis valamit rendesen, tónusokkal kidolgozunk, aztán ott marad a papíron, mint valami kérdőjel. Lehet sokféle.
Ünnepélyesnek érzem a pillanatot, mikor az ember elindít egy vázlatrajzot. A kiállítás címe is visszaigazolja ezt: 10 kicsi katarzis. És nem úgy ünnepélyes, mint a festménynél, nem szertartásosan.
A festménynél, mondjuk ha a vászon felfeszítésétől kezdve nézzük, jön a gondos alapozás, festékek, festőszer előkészítése, szellemi-lelki rákészülés, önmagunk kiüresítése. Én mindig nézegetem egy ideig az üres vásznat, barátkozom a mérettel, elképzelem a képet. Valamit, aminek csak az esszenciáját tartogatjuk magunkban, élményeket. Egy szín felhangolása mennyi kínlódással jár a gyakorlatban, de most még könnyedén odaképzeljük a fehér vászonra vetítve, tökéletes formai megoldásban. Jóleső játék, soha nem hagyom ki. És aztán az első ecsetvonások, később a hosszú, nehéz építkezés. Sokáig lehetne beszélgetni róla.
Ezt a kitérőt azért tettem, hogy érzékeltesse, mennyire más a vázlat esetében. Ez utóbbinál az ünnepi pillanat többnyire hirtelen-furcsán jelenik meg, minden előjel nélkül. Tesszük a mindennapi teendőinket, néha gépiesen, monoton. Nincs is túl jó kedvünk, az idő is szürke. Talán Gergő is erre gondolt, mikor a lap szélére lejegyezte, hogy “ legtöbbször nincs időm nézni. Csak a tekintetbe rekedt hiányérzetig jutok.”
Ki ne ismerné közülünk ezt az érzést, mikor “felszabadítatlan, befalazott, unalommal eltorlaszolt minden!”?
De ha van egy fél óránk, ez hátha pont elég ahhoz, hogy lejegyezzük egy fa erővonalait. Nézzük még egy kicsit, látásunk lassan megváltozik, a szemeink kezdenek gondolkodni. A figyelem kihegyeződik.
Ahogy P. Klee mondta: “sétálni visszük a vonalat”. Ekkor lesz a pillanat ünnepélyes. Nincs idő bőbeszédűnek lenni, nem is az a cél. Ezért igényel fokozott éberséget tőlünk. És megtörténik a csoda: ami az imént még szürke volt és unalmas, az most szinte kivirágzik, megállíthatatlanul árad, kiteljesedik. Milyen andalító boldogság!
Bruno Schulz szavaival : “a világ lobbanó szépségének e váratlanul feltűnő látomása” És még egy idézet tőle: “ Lehet valamely történés eredetét és saját eszközeit tekintve szegényes és kicsiny, de szemünkhöz közelítve mégis végtelen, sugaras perspektívát tárhat fel előttünk, éppen azért, mert egy magasabb lét iparkodik általa kifejezésre jutni, csillog ki belőle ragyogva. “
Ő ugyan történésről beszél, de ha mi látványra gondolunk, lényegét tekintve ugyanaz.
Megszületik egy rajz: Hangsúlyspirál. Amire ha legközelebb ránézünk, lehet, hogy a csillagos ég jut eszünkbe róla, vagy a fecskék röpte, ahogy a levegőbe különös térhálót rajzolnak. Molnár Sándor hívta fel figyelmünket az ilyesfajta azonosságra.
Gergő nem a mindenáron való megnevezésben (utánzásban) hisz, hanem Mészöly Miklós megfogalmazásával élve: “ a megközelítés, a közellét fokozásának lehetőségében. Számíthat a kiegészítésekre, a mi önkéntes, vagy a kép sugalmazott kiegészítéseire.”
Kicsi, papírsárkány- szerű rombuszokat, nyilakat, háromszögeket vág ki a térből, picit arrébb mozdítja, az egyik fekete lesz, az ott maradt hiány fehér. Feszültséget kelt köztük: a sötét követelődzőbb, sürgető, a világos szándéktalanabb. Aztán egy vékony úton, vagy folyosón tereli tovább gondolatainkat, itt-ott egy érzelmi csomópontot megjelöl.
Másik rajzon csak vonalakkal építi a teret. Keményebben, sziklás fal érzetét keltve.
Megint másik, a kezes, viszont már lágy. Lágy a kéz, a mozdulat, a kéz alatt gubbasztó kerek forma, mint valami puha kis állat, úgy gömbölyödik. Megint másik rajzon: üres szoba, lapokból álló. Üres lapok a falak, a padló lap, az ablak lap. A függöny is az, kicsit elmozdulva látni engedi, hogy mögötte folytatódik a tér. Valami alig fény pislákol, jobbra fent kerek tárgyak. Kis rend. Fertályóra. Pár perc nyugalom. A bal alsó sarokból valami búgócsigaszerű furcsaság bepörög a képbe, hogy unalmas azért mégse legyen! És ennyi elég is. Nem unalmas.
Gergőnél a rajzok világa valahogy mindig felépül. Ami számomra különösen szerethetővé teszi, hogy nem akar szép lenni. Ettől lesz az az érzésem, mintha friss levegőt szívnék. “ Új formák és rendképletek kihívása.” Ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy a téma is új. Az esti terünk témája réges-régi: a szeretett asszony pihen, mert este van. A kép hangulata meghitt, de nem bezárkózó.
Jobban belegondolva rajzaink témája legtöbbször régi: emberek ülnek vagy állnak valahol a térbe vetve, ház, domb, fa, víz, egy fatörzs erezete, vagy egy furcsán vetülő árnyék. A fényről nem is beszélve! Vagy mégis! Beszéljünk róla még egy B.S. idézet erejéig: “ Szobám ablaka, csordultig telve éggel, duzzadozott e vég nélküli szárnyalásoktól, és kiáradt a függönyre, melynek két szárnya lángban állva, füstölve tüzesen omlott alá, mint arany árnyak, mint gyűrűző levegőrétegek remegése. A szőnyegen rézsútos, égő négyszög hevert, hullámzó fényű, s nem tudott elszakadni onnan. Ez a tűzoszlop lelkem mélyéig felkavart…”
Milyen jó ez! És ez az én javaslatom: hagyjuk magunkat felkavarni (ha lehet, a lelkünk mélyéig!), és szülessenek belőle művek!
A záró gondolatot megint Paracelsustól idézem, egyrészt a keretes szerkezet kedvéért, másrészt mert olyan biztató. Így szól:
“….és képes arra a természetes fényben megjelenő hatalom, hogy az ember gondolatai csodálatos dolgokat cselekedjenek!”
(Kocsis Erika megnyitó beszéde. Elhangzott 2012. szeptemberében a „Zseb cafe” kávéházban)
